Táncoló ábrándok ~ Balázs Balázs művei

A táncterem üres volt. A márvánnyal bevont óriási helyiség a szereplőire várt. Nem hallatott magáról semmiféle zajt, és az a szegény árva nesz sem vette a bátorságot, hogy beférkőzzön. Minden úgy volt jó, ahogy állt. Teljes nyugalmában és szent érinthetetlenségében: a tér. Már egy hete, hogy így pihent. Álmában nem zavarta senki és semmi, csak az őt felpezsdítő életre várt. És mindjárt felébredhetett...

Távolról közelgő léptek törték meg a csendet. A táncterem hatalmasra nyitotta láthatatlan füleit, és mély kómájából pillanatok alatt az eszmélet mozgással teli világában találta magát. Megszólalni nem tudott, de lélekben örült, hogy zavarják. Imádta ugyanis azokat a csodaszép keringőket hallgatni, amiket az ő testén elroptak. Emlékezett, hogy párszor durvábban is rá-rákoppintott egy láb de fájdalma ellenére sosem tiltakozott, hisz nem tudott megszólalni. Csak egy halk neszt engedett el ilyenkor mindig, amit legjobban az emberi felszisszenéshez lehet hasonlítani. Bár rendeltetésének e fájdalmas része csupán kis kellemetlenség volt a sok csodás pillanat mellett. Ez a tánctér például imádta, amikor érzéssel járják rajta. Mélyről jövő, valódi átéléssel és tiszta szívvel. Csak ilyenkor érezte igazán: Megbecsülik.

Ez a réges-régi tánctér azonban nem csak koreográfiákat látott, hanem számtalan örömet is. Nem egy románc bimbózott már ki rajta, és tartott hosszabb-rövidebb ideig. Találtak csempéjén egymásra a múltban grófok és grófnők, hétköznap ifjak és lányok, valamint öregek és középkorúak, akik mind hittek abban, hogy életük szebbé válhat, ha megosztják egymással. Sokan jártak és járnak vissza e terembe több évtized után is, de sokukat sajnos elszakította egymástól a keserű sors. De ez a tágas parkettet egyáltalán nem érdekelte. Ő mindig csak arra koncentrált, amit rajta éltek át. A felhőtlen öröm, elmélyedésre való vágy és romantika mélyen beleitta magát piciny szemcséibe, olyan hangulatot árasztva, amely méltán lehetett emlékezetes minden belépő számára.

Azoknak is, akik most közelednek. Kipp-kopp, tipp-topp. Halljátok már? Én egyre erősebben. Ha jól látom innen felülről, egy harminc év körüli nő és egy nála jóval idősebb férfi tart a terem felé. Még nem tudom őket kivenni tisztán, úgyhogy egyelőre csak a szememet meresztgetem a tetőtér oszlopai közül. Ha jól becsülöm, olyan száz méterre lehetnek a helyiségtől. E titkokkal kövezett, néha talán nem is evilági alkotmány már felkészült fogadásukra.

Kipp-kopp! Kipp-KOPP! TIPP-TOPP! Most már egyre közelebbről látom és hallom e párost. Egy kicsit előrébb is kúszok a kedvetekért, hogy részletesebben le tudjam nektek írni őket. Áú! Már megint becsípte lábam ez a rohadt deszka. Nem kellett volna feljönni a tetőtérre, elég lett volna, ha megbújok valami oszlop mögött. De nem, én akartam idejönni, ha már itt vagyok, megszenvedek érte. Igyekszem egy kicsit óvatosabb lenni, hogy végig le tudjam nektek írni a történteket. Oké, most már kényelmes.

Na szóval... Ott tartottunk, hogy itt van ez a férfi és nő. Most hogy elém tárulnak, látom csak, hogy egy kicsit?! túlbecsültem a korukat. A nő így közelebbről 24 évesnek tűnik. Ha nem annyi, megeszem a kalapom és lehúzom a gatyám az utca közepén. Ehhez képest a férfi harminc lehet. És ahogy nézem a cipőjét így hunyorogva... Te jó isten, ez az ami nem mindegy! Tíz méter magasságból is könnyen kiveszem, hogy nem egy olcsó lábbelivel van dolgunk. Színtiszta és simára lakkozott fekete cipők, olyat, amiket a luxusmagazinokban látni. Az árát inkább nem merem feszegetni. Emberünk nadrágja sem egy mindennapi darab. ha jól nézem bársonyból varrták, és... sötétkék vagy fekete? Az istenit, nem tudom ilyen magasságból eldönteni. De úgy csillog-villog a fényben, mint a csizmás kandúr frakkja. Az öltönye nem nagy szám. Láttam már ilyet egy átlagos ruhaboltban is. Sima sötét színű, fekete vonalakkal, azt innen is kiveszem. Ja, meg amit majdnem elfelejtettem: fehér ing és kék nyakkendő! Én mondom, úgy feszül ezen az arcon, mintha meg akarná fojtani magát.

A nő sem mindennapi. Ez a teremtés egyszerűen... csak keresem rá a szavakat. Egyedi? Nem, az nem jó kifejezés rá! Bájos? Esetleg rendhagyó, vagy "jó bőr", ahogy mondani szokták? Nem! Ez a hölgy egyenesen gyönyörű! Sok szépet láttam már életemben, de e lányról nem tudom levenni a szemem! Egyszerűen, nem nem és nem megy! A hétszázát neki, hogy pont most kezd el ropogni ez az idióta fatető! Várjatok egy kicsit, megint helyezkednem kell. Így... láb ide... ez a kéz oda jó lassan (ripsz-ropsz). Hoppá! Hallottátok? Ez egy kicsit veszélyes nézgelődés lesz, már éreztem az elején, de remélem még egy kicsit kitart ez a gerenda! Na jól van, így már kényelmes. Innentől nem lesz gáz, csak nem kéne össze-vissza mozognom. Na, most újra keresem őket a szememmel. Amíg én itt fenn izegtem, ezek ketten mintha megléptek volna. De nem! Ott vannak a terem túlsó sarkában, és most ki tudom venni a nő ruháját is. Na, azt lehet csak igazán bájosnak mondani! Tetőtől talpig rózsaszínben pompázik, mint a szivárvány, és verődik vissza róla a fény érzékeny szemembe, hogy egyenesen elkápráztat! Lelógó nyoszolyája olyan hosszú, hogy a földig ér, és cipője csak parányi pillanatokra villan ki elém. Mintha átlátszó lenne... Olyan, mint az üveg, és kopogásával kellemes visszhangot hagy maga után. Édes zenét füleimnek, amely süvít fel idáig, mint éji szél a magas hegyek mesés csúcsára.

Mind a ketten a táncparkett közepére lépnek. megfontoltan és lassan, látom rajtuk, hogy semmit sem akarnak elsietni. A nő most lehajtja fejét, és félénken megszólal.

- Örülök, hogy elhoztál ide.

A férfi lágyan megfogja jobb kezét, magához húzza, és megcsókolja. Néma csend. Szavak helyett az érzelmek beszélnek. Mélyről jövően és lágyan, úgy, ahogy semmi más ezen a világon. Beszélnének gyakrabban is ők, hiszen annyi mindent elmondanának, amivel száz mondat sem ér fel. Egyre hevesebben, míg végül addig feszül a vágy, hogy a kitörni vágyó kéjület nem várat magára. De itt még várni fog... A férfi lassan elengedi a nőt, és megcirógatja az arcát. Ahogy innen látom, a nő valamiért nagyon meg van hatódva. Ahogy a férfi átveszi a szót, egyből nyilvánvalóvá válik, hogy miért.

- Nem tudom elfelejteni, amikor ezen a helyen megismertelek. - mondja mélyen és búgón, hangja tekintélyt parancsoló és határozott, az a fajta lehet, aki mindig harcba száll az igazáért, bármiről is legyen szó.

- Gyere! - mondja kedvesen a nőnek, majd a táncparkett közepe felé húzza. Párja mosolyog, és cseppet sem mond ellent, szemmel láthatólag nagyon élvezi a helyzetet, hogy ketten lehetnek egy csodálatos, fénytől pompáző helyen, ami most csak az övék.

- Bezártad az ajtót? - kérdezi a nő.

- Igen. - válaszolja a férfi, miközben átfogja a szépség derekát.

- Akkor kezdhetjük!