Évszakok bűvöletében

Évszakok. Olyanok, mint az egész élet folyamata. Mint minden, ők is jönnek-mennek, de amikor visszatérnek, megérintenek minket. Emlékeket hagynak, ahogy egy tavalyi esemény egy rossz vagy épp jó hír, és néha úgy suhannak tova, mintha sosem jártak volna ezen a földön. Néha ez a nagy négyes - a tavasz, a nyár, az ősz és tél - képes minden álmot betejesíteni, vagy ritka esetben teljesen eloszlatni. És a bennünk lézengő hiú ábrándok sorozatosan létre kapnak, amikor egy-egy változást elhoznak. Lehet ez a változás egy mindent alapjaiban megrengető esemény, vagy csak egy apró fuvallat, amely képes mélyekig elgondolkodtatni. Előhozva a lélek szunnyadó rejtelmeit, felébresztve a bennünk lakozó vadat, gyújt bennünk egy tüzet, melynek pattogó lángja szép lassan, utolsókat pislákolva kialszik. Parázsló hamut hagyva a szív nyiladozó kalitkájában, úgy, hogy soha nem feledjük el, miért születtünk.    

Gyermekkoromban minden évszakról élt bennem egy megszemélyesített elképzelés. Emlékszem, anno a mesék hozták elő belőlem ezeket, miket csillogó szemekkel hallgattam tébláboló tipegőként. Még abban az időben, amikor a legnagyobb problémám a napi játék bűvöletében merült ki, ami után kalandos órákat tudtam eltölteni a mesekönyvek varázslatos világa felett. Alkottam magamnak egy fantáziákkal teli csodás álomvilágot, melynek árnyai teljesen megigéztek, és mindmáig kellemes emlékeket hoznak belőlem elő. Ebben a kis világomban pedig kiemelt szerepet kapott a nagy négyes: tavasz, nyár, ősz és tél.

Emlékszem, a tavaszt mindig egy fiatal lánynak képzeltem el, aki derűt és frissességet hoz a hétköznapokba. Később pedig már nem csak elképzeltem, hanem el is kezdtem keresni ezt a lányt. És e keresés tart a mai napig. Sokszor feldereng bennem Miss Tavasz ideálja. A fent soroltakon túl mindig is úgy képzeltem el Őt, hogy a semmiből jön, és a véletlen szövedékeinek kietlen alagútjában valahol egymásra találunk. Akkor, amikor a fák teljesen újrarügyeznek, dobbannak egyet a szíveink, és a nap sütő harmóniájában mi is egymásra hangolódunk. De Miss Tavaszra még várnom kell. Lehet, hogy nem is tavasszal jön. Talán egy kicsivel előtte, amikor nem is számítok rá. És lehet, hogy hoz nekem valami meglepetést is. De nekem a legnagyobb ajándék Ő maga lenne.

Aztán ott van a nyár, aminek már születésemtől fogva nagy érdeklődést tanúsítottam. Nekem mindig is ő volt a megtestesült vidámság, ami minden évben gyerekként látogat vissza. És a legmelegebb évszak ma is egy ártatlan gyermeket idéz fel bennem Olyat, aki elhozza a gondtalanságot, a nevetésekkel teli hétköznapokat és a kalandokban gazdag hétvégéket. Mindig is egy olyan időszakot jelentett nekem, ahol én is egy kicsit "visszanőhetek", és nem kell annyi problémával foglalkoznom. Csak a derűvel és szabadsággal, amely ha örökké tartana, nem lennyi ennyi rossz a világon. De nem, a nyári derű és a gondtalanság sosem fog örkké tartani, hiszen az élet is egy véges hullámvasút. 

És ott van az ősz. Mindig úgy képzeltem el, hogy ő egy nagy szakállas bácsi, mélybarázdált ráncokkal és tarka kabátban, aki csak azért jön el minden évben, hogy véget vessen a vakáció örömének. Emiatt számomra ő egy gonosz öreg volt. Sosem szerettem. Mindig iskolába küldött, ráadásul egy csomó hideget hozott a nyakamba. Ettől legtöbbször megfáztam, és érzékeny gyermekként egy csomót nyomhattam a már múgy is megviselt ágyamat. Sőt, ennek az öreg Ősznek a szürke kabátját sem szerettem soha. Folyton levetette, és nekem össze kellett takarítani az udvaron. Sokszor megróttam érte, és ma is a számra veszem, de tudom, hogy a változó idők állandó sűrűjében, de változó sokaságában is azért jön el, hogy jelezze: ismét eljött az idő, hogy nekikezdjek valami újnak.

Végül a tél. Számomra mindig is ő volt legszebb. Arcát sosem láttam, csak a fehér kabátját, ami legtöbbször ma is szétfoszlik neki. De volt olyan, hogy tartotta magát, és egy cseppet sem adott belőle. Maradt minden száraz és kietlen, mintha az ősz itt maradt volna egy kicsit, és elfelejtette volna kicserélni a kabátját. Azonban amikor Tél elfelejtette megvarrni az övét - és folyton elfelejti - állandóan fehér minden. És ilyenkor mindig elvarázsolt tekintettel bámulok az előttem fekvő kietlen tájba, ami olyan varázslatos ebben az évszakban, hogy folyton sírni lenne kedvem tőle. Ez a szavakban nem leírható látvány pedig ma is kárpótol a hidegért. Mert a túlfűtött szoba meleg magányba burkolózva árasztja magából a meghittséget, és amikor eljön karácsony, ez a meghittség másra is átárad. Mégpedig magára az emberre.

Évszakok. Sosem tudtam őket szebben leírni. De mindegyik megérdemel egy is átélést. Már csak a belőle jövő hangulatok miatt, melyek sokszor annyira különbözőek, hogy teljesen magával ragadják a romantikus hajlamút, elgondolkodtatják a racionálist - és ha csak egy kis időre - de megváltoztatják benső világunkat is.           

 

Posted in: Az évszakok bűvöletében